A világ, ahogy látom

„Ez egy jeremiáda, az egész emberiség nyomatékos felszólítása arra, hogy gyakoroljon bűnbánatot és térjen meg.” /Konrad Lorenz/

 

 

 

         Az emberiség hosszú utat tett meg – emberi léptékkel mérve – egészen az őskortól, a törzsi társadalmakon át az ókori civilizációkig, aztán a polgárosodás folyamán keresztül végül eljutott a mára kialakult technikailag fejlett civilizált társadalomig. Most pedig úgy tűnik, évezredek munkája van veszélyeztetve az emberek által- vagy volt mindig is?

         Konrad Lorenz, osztrák etológus A civilizált emberiség nyolc halálos bűne című könyvében erre próbálja felhívni az olvasóközönség figyelmét, remélve, hogy még nincs minden veszve. Művében nyolc halálos bűnt említ meg, amelyek az emberiség fennmaradását veszélyeztetik, és emellett sajnos más fajokét is. Ezek között szerepel például a túlnépesedés, az állandó versengés, az atomfegyverkezés és a természetes környezet elpusztítása. Sajnos ezek mind összefüggnek és egymást erősítik. A népességnek ezt a gyors növekedését nem lesz képes eltartani a természetes környezet, ami élelem és egyéb életszükségletek hiányához vezet, és ezért megindul az egymás elleni versengés a fennmaradásért, ami agresszióhoz vezet. Ennek következményét sajnos elég jól ismerjük, mert a természetben is harc folyik az életterületért és eleségért, ami az emberek esetében háborúhoz vezet. Szerencsére mára már az emberek felismerték az atombomba hihetetlen mértékű pusztító erejét, és remélhetőleg már nem fogják bevetni. (Természetesen majd feltalálnak más halálbiztos fegyvert.) Konrad Lorenz pesszimista felfogása azonban érthető, hiszen mindkét világháborút is megélte, a kérdés viszont marad: vajon a mai kor embere is veszélyeztetve van-e, és ha igen, mikor kezdődött el ez a folyamat?

         A mű címének választása sem véletlen, hiszen kiemelt szerepet kap a „civilizált” jelző. Manapság a civilizáció alatt egy olyan technikailag fejlett társadalmat értünk, ahol az emberek városokban élnek és maguk állítják elő az élelmet a mezőgazdaság segítségével. Leggyakrabban az ellenkezőjétől különböztetik meg, avagy a civilizálatlantól, ami alatt egy törzsi, természet közeli társadalmat értenek, ahol megmaradtak a vadászat, halászat és a gyűjtögető életmód hagyományai. Sajnos ez sokszor negatív értelmet nyer, és a barbár, vad jelzőkkel is illetik ezeket a természeti népeket, mert technológiailag fejletlenek, és megmaradtak őseink hagyományainál. Attól még, hogy elmaradott, feltétlenül rosszabb is? Hisz a mi civilizációnk is onnan indult, amikor az ember még a természet szeszélyeinek volt kitéve, és mivel az élete attól függött, mennyire tud vele együtt élni és kiismerni, istenként tisztelte és félte. Szerencsére idővel az ember megteremtette magának azokat az eszközöket, aminek segítségével ez a függés enyhülhetett, de úgy látszik, átesett a ló másik oldalára. Most már annyira eltávolodott az emberiség a természettől, hogy szinte fölötte állónak tekinti magát, és úgy tűnik, elfelejtette, hogy „honnan jött”, és azt is, hogy bár ember, de homo sapiens sapiens-ként mégiscsak állat.

         A legnagyobb gond az, hogy az ember nem tekint úgy a körülötte lévő természetes környezetre, mint élő egységre, ezért úgy érzi, bármit megtehet, mert kimeríthetetlen. Azonban ez nagy tévedés. Nem a természetnek kéne igazodnia az emberi tevékenységekhez, hanem épp, hogy fordítva.

„ Az ember ökológiai körülményei jóval gyakrabban változnak, mint más élőlényeké. Az ütemet a technológia fejlődése diktálja , amely állandóan és mértani haladvány arányában gyorsul, így az ember mélyreható, gyakran teljes összeomlással fenyegető beavatkozásokat hajt végre abban a biozónában amelyben és amelyből él. Ez alól csak kevés embercsoport képez kivételt: az úgynevezett „vad” törzsek, mint például a Dél-Amerikában élő, gyűjtögető, vadászó életmódot folytató erdei indiánok vagy óceáni szigetek lakói, akik némi földművelés mellett kókuszdión és tenger gyümölcsein élnek. Az ilyen kultúrák nem fejtenek ki másféle hatást az adott életközösségre, mint amit egy állatfaj tenne. […] Ez vonatkozik számos régi parasztgazdaságra is, ahol generációk óta ugyanazt a földet művelik meg, és a tapasztalás útján szerzett, apáról fiúra hagyományozott ökológiai ismereteikkel nemcsak elfogadják a termőföld adományait, hanem meg is hálálják azt. Ugyanis ezek a parasztok tudnak valamit, amit úgy látszik a civilizált ember már elfelejtett: bolygónkon az élet erőforrásai nem kimeríthetetlenek.”[1]

         Gondoljunk csak vissza a barlangfestményekre vagy bármilyen másik ősi rituáléra, ahol az állatok szellemeihez és a természethez imádkoztak, és engedélyt kértek az állat elejtéséhez és megevéséhez. Emellett mindig csak annyit fogyasztottak, amennyire ténylegesen szükségük volt. Vajon hányan köszönik meg ma a természetnek, hogy van mit enniük, vagy gondolkodnak el egyáltalán azon, hogy egy valaha élő lényt fogyasztanak? Nem feltétlenül a vegetarianizmus a megoldás, mert mindenevők vagyunk, csak a mentalitással vannak alapvető problémák.

         Ezek szerint mégsem a civilizáció a „jó”, és minden, ami más, a „rossz”. Ismerős mindenki számára Jean-Jacques Rousseau (1712-1788) jelmondata, a „Vissza a természethez!”. Rousseau több művében is kritizálja a civilizációt, mert szerinte megrontja az embert, aki természetéből fakadóan eredendően jó. Szerinte a magántulajdon megjelenésével kezdődtek el a problémák, és ezért az ősi, természetes állapotokhoz akar visszatérni. Az embernek meg kéne becsülnie a természetet, ugyanis ő maga is természeti lény, és meg kéne tanulnia harmóniában élnie vele, ugyanis ezzel az emberiség a saját jövőjét veszélyezteti.

„Miközben az emberiség az őt körülvevő természetet vandál módon pusztítja, saját magát is ökológiai katasztrófákkal fenyegeti. Ha már a gazdasági vonzatait is érzi, talán elismeri hibáit, de akkor valószínűleg már túl késő lesz. De arra legalább rá fog jönni, hogy ez a barbár folyamat az ő lelkében micsoda károkat okozott. A természettől való általános, egyre fokozódó elidegenedés nagymértékben okolható a civilizált emberiség esztétikai és etikai eldurvulásáért. A felnövekvő generáció hogyan tanulná meg bárminek is a tiszteletét, ha maga körül csak emberkéz alkotta környezetet talál, ami sokszor még talmi és visszataszító is? A nagyvárosokban még a csillagos eget is elrejtik előle a toronyházak és a légszennyeződés.”[2] „Az ember lelki épségének fenntartásához a természet és az emberkéz alkotta kultúra szépségei egyaránt szükségesek.”[3]

Itt gondolhatunk a fényszennyezésre, aminek köszönhetően nincs már a városokban és a környékükön igazi éjszaka, és az éjszakai égbolt lenyűgöző látványát sem csodálhatja az ember az urbánus környezetben. Azonban ez számít még a legkisebb gondnak, hiszen rengeteg állatfaj van ezáltal veszélynek kitéve, de köztük az ember is. Kimutatták ugyanis, hogy éjszaka termelődik az ember szervezetében az immunrendszert erősítő melatonin nevezetű hormon. Ezen felül sok más tényezőt is felsorolhatnánk, ami a környezetet károsítja. Ha már a városoknál tartunk, megemlíthetjük a szmogot, ami a zsúfolt házak miatt meg is reked.

A legszomorúbb az a tény, hogy a környezetvédelemről az embereknek az állatokat és növényeket védő fanatikus környezetvédők jutnak eszükbe, miközben figyelmen kívül hagyják azt a tényt, hogy tulajdonképpen az emberiséget is akarják segíteni, hiszen ami az élő környezetet károsítja, az a benne élő emberre is negatív hatással van. Szerencsére az ember nem képes az életet megsemmisíteni, viszont további élőlények evolúcióját befolyásolhatja. Az embernek azt kell megértenie, hogy a természet egy komplett rendszer, ahol minden mindennel összefügg és hatással van egymásra. Ezt az elképzelést hívják ma Gaia-elméletnek.

Ennek a hipotézisnek a megalkotója James Lovelock, aki a földön kívüli élet kutatásával lett megbízva. Arra a következtetésre jutott, hogy az élet jelenlétének az a bizonyítéka egy bolygón, ha a légkör összetétele távol áll a kémiai egyensúlytól, azonban mégis nagyon stabil. Arra gondolt, hogy léteznie kell egy szabályozó folyamatnak, ugyanis a különböző kozmikus behatásoktól függetlenül a bolygó megtartotta ezt az állandó szintet. Akkor döbbent rá, hogy a Föld egy élő organizmusként képzelhető el. Ötletét megosztotta Angliában élő barátjával, William Goldinggal, a neves íróval és fizikussal, aki végül Gaianak nevezte el ezt az élő rendszert, a görög mitológiából ismert földanya után.

Ezt a rendszert úgy a legegyszerűbb elképzelni, mint bármely más élőlényét, vegyük példának az embert. Az embernek is van homeosztázisa, ami egy dinamikus belső egyensúlyt jelent. Szükség van egy ilyen rendszerre, mert a szervezetet folytonos hatások érik, és a túléléshez szükséges egy állandó egyensúly. Az ember szervezetét felépítő sejtek összehangolva, egységként dolgoznak, hogy visszaállítsák a helyes állapotot, ha hiba csúszott a rendszerbe. Mindez negatív visszacsatolással történik, aminek példáját a természetben a legegyszerűbb bemutatni. Vegyük például az esőerdőket. A fákat nagy beesési szöggel érik a napsugarak, amik a párologtatást gyorsítják fel, ami viszont így a felhőképződést. Ennek eredménye: a felhők eltakarják a napot, így az nem fogja tovább sütni a fákat. A különböző fajok a természet „sejtjei”. Ahogyan a májsejtnek sincs közvetlen kapcsolata a láb egyik sejtjével, úgy a különböző fajok sem külön-külön, hanem egy egységként vesznek részt a rendszer alakításában. Úgy látszik, ez a természetes stabilitás borul fel az ember megjelenésével és az emberi kultúrának a kiteljesedésével. A Föld olyan globális problémával néz szembe, aminek megoldása lehet a fennmaradás egyetlen esélye. A kérdés az, hogy az ember mennyire illik bele a képletbe, és hogy vajon Gaia hogyan reagál a változásokra. Az emberiség kezd lassan olyanná válni, mint egy rákos sejt, és ha nem próbál együtt működni a többi sejttel, akkor ebben az esetben nem a szervezet pusztul el, hanem a káros sejt lökődik ki. Addig viszont ki tudja, hány környező szövet hal el…

A globális környezeti problémák többségének megoldása azonban alapvető szemléletváltozást követel, mert okai a mai gazdasági és társadalmi modellekben gyökereznek, energiaigényesek és energiapazarlók, fogyasztásközpontúak és anyagpazarlók, technológiai szempontból innovatívak és maximálisan nyereségorientáltak.[4]

Természetesen van ok az optimizmusra, hiszen az ember egy olyan társadalmi lény, amely nem csak ártani tud, de tevékenységével - ha a körülmények úgy adódnak-, kedvezően is tudja befolyásolni a környezetét. Ehhez viszont a fent leírtakat kell megérteni, tehát a természettel való harmonikus együttélés szükségességét.

 

 

Források: