Hétfő reggel. Matek kritérium zh. Több se kell, gondolná szerintem mindenki a helyemben. Tehát megvolt minden okom, hogy kissé ideges legyek. Így furcsán is néztem, amikor buszról leszállva mögöttem egyszer csak valaki elkezdett fütyörészni.* Első reakcióm: mit képzel, hogy itt füttyög, mindenki tudja, hogy az illetlenség. De szerencsére csak egy pillanatig villant át az agyamon, de valószínüleg mindenkinek ez lett volna az első gondolata. Mert nekünk kiskorunkban azt mondták, hogy nem szabad fütyülni. Miért is? Mert lehet, hogy reggel ideges voltam, és szar napom volt, de az a vidám fütyörészés egészen feldobott. Egy pillanatra nem a matek volt az eszemben, hanem az, hogy milyen jó, hogy ennek az embernek eszébe jutott felhőtlenül fütyörészni. Aztán persze elszomorodtam, mert nekem is hányszor volt már kedvem, azt mégse tettem, mert hogy jaj mit fognak gondolni, meg mert a felnőttek azt okosan megmondták egyszer, hogy nem szabad.
Mennyi mindent nem csinálunk, amihez kedvünk lenne? Miért vannak bennünk gátlások teljesen ártatlan dolgok iránt? Mert a társadalmi norma így kívánja. Vagy legalábbis azt hiteti velünk, hogy így akarja. Mert persze ki akarná, hogy hülyének nézzék. Mert hülye az, akinek jó kedve van, és ezt szeretné megosztani a többi, besavanyodott, fölöslegesen túlstresszelt emberrel. Mert ha valakin egy feltűnően színes és vicces sapka van, az kattant. Aki a friss hóba belefetreng, az gyerekes. Aki meg fütyörészik, az meg simán bunkó, és nincs tisztelettel a többi ember iránt. Aki meg jóízűen nevet hangosan, az meg fogja már be. Ebben a rohanó és stresszes világban már pofátlanság boldognak lenni. Tessék csak beállni a sorba, és idegbeteg lenni!
Úgyhogy szeretném megköszönni annak az embernek, hogy vidáman fütyörészett, és emlékeztetett arra, hogy attól még, hogy matek zh, nincs vége a világnak, és igenis szépen sütött a Nap, és szép időnk volt, és annak mindig lehet örülni.
